Egyedül állok a betonon,
felettem csak a Hold ragyog.
Öreg barátom.
Lábam alatt kanyarog a Kelenhegyi út.
Ami,
mint egy betonból formált növény törzse
fonódik, vastag szárából pedig
sok apróbb, keskeny utca hajt ki.
Sötétedik.
A természet palettája pedig szorgosan kreál,
a fejem felett elterülő roppant vászonra.
Tiszta, mélykék árnyalatban pompázik az égbolt.
Az egységet semmi nem töri meg,
a szorgoskodó Mester pedig csak alkot.
Eltöröl felhőt és eltöröl repülőt,
amelynek száguldó sziluettje
így nem töri meg a nagy egészet.
Persze ihlető látvány lenne az is, ahogyan
a nyurga test ott fent, a több ezer méteres magasságban
úszna a napkorong felé,
ami utolsó fényével ezüstös csóvává változtatná
a turbinákból kiszökő kondenzcsíkokat.
Itt állok egyedül,
talpam alatt a lassan és mélyen szuszogó,
olajozottan működő, hatalmas szerkezet.
Megállás nélkül, ólmosan lüktet.
A város fényei pedig alattam futnak a semmibe.
Barátságos a késő tavaszi éjszaka.
Szinte kér, hívogat, parancsol:
Indulj el.
Indulj már el.
A hegyen
utcai lámpák sárgás fénye kísér.
Oszlopuk tövében pedig mély levegőt véve
bódultan szívom be a város esszenciáját.
Budapest… szinte megrészegít:
az eldobott cigarettacsikkek,
amelyekhez még kapaszkodik a nikotin,
a parkoló autók üzemanyagának bukéja,
az izzó beton ismerős aromája,
és az eldobott szemét rothadásának bűze
keveredik a pulzáló tüdőben,
ahogy letüdőzöd a várost.
A fülemben a The Doors duruzsol,
Riders of the Storm, suttogja Jim…
Riders of the Storm…
A vers először a laszlofekete.com oldalon jelent meg.
Fekete László