Ady Endre nem véletlenül vált az egyik legismertebb és legnagyobb hatású magyar költőnkké. Szövevényes élete és szerelmi viszonyai minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz a rendkívüli művészi tehetséghez, amelynek eredményeképp számos megragadó és emlékezetes verset alkotott. A költő lírájában megjelennek az élet nagy kérdései, a szerelem érzése és a halál misztikuma, melyek mind olyan témák, amelyek máig inspirálóan hatnak a magyar irodalomra. Összegyűjtöttük Ady Endre legszebb verseit, amelyek között Te is biztosan megtalálod, ami inspirálhat!!
Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet
Törjön százegyszer százszor – tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor – sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr – palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes léda – zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál – hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt – Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab – útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeidből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
ki áll dühödten bosszu – hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek múlását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala,
S csak jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz – e, mint rég – hervadt virág
Rég – pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig – cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag – sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert én megláttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Ady Endre szerelmes versei közül az Elbocsátó, szép üzenet az a vers, amelyet bizonyára a legtöbben ismernek. Ezzel a verssel ért “hivatalosan” is véget a költő és Diósyné Brüll Adél 9 évig tartó szerelmi viszonya, amely több szempontból is megbotránkoztatta a kor társadalmát.
Léda (ahogyan Ady Endre nevezte) egyrészt idősebb is volt Adynál, de ami ennél is helytelenebb volt, hogy férjezett nőként folytatott kapcsolatot vele. A versben kemény és kíméletlen szavakkal illeti egykori szerelmét, ezzel végleg lezárva közös életüket és megsemmisítve a folytatás reményét.
Őrizem a szemed
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Sokan tévesen úgy gondolják, hogy az Őrizem a szemedet című alkotás is Ady nagy szerelméhez, Lédához íródott, de valójában ez a mű Boncza Bertához, azaz Csinszkához szól, aki a költő életének utolsó szerelme és egyetlen felesége volt. A versben megjelenik a világháború okozta bizonytalanság és az elmúlás érzése, amelyet Ady romló egészségi állapota is súlyosbított.
Párisban járt az Ősz
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
A Párisban járt az Ősz című verset melankolikus hangulat járja át, ugyanis a még húszas éveiben járó Adyt a halál gondolata már gyakran foglalkoztatta. Ez a vers egy visszaemlékezés a költő Párizsban eltöltött, gondtalan időszakára, ahol a felszabadult örömöt az elmúlás szelleme árnyékolja be. A költemény telis tele van költői képekkel és eszközökkel, köztük gyönyörű alliterációkat, szimbólumokat, megszemélyesítéseket és szinesztéziát is felfedezhetünk.
A magyar Ugaron
Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.
Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?
Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.
Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.
A magyar Ugaron című mű első ránézésre tájversnek tűnhet, azonban valójában Ady Endre egy erős nemzetbírálatot fogalmaz meg benne. Az ugar, mint kihasználatlan, elátkozott földterület jelenik meg, ahol minden pusztulásra, hanyatlásra van ítélve. Ady látta a kiaknázatlan lehetőséget a magyar földben és népben, épp ettől oly indulatos és reményvesztett. A mű alapmotívumaként megjelennek az ellentétek mint például: giz-gaz és virág, vad és alvó, csönd és suhanó szél.
A Sion-hegy alatt
Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol Sion-hegy alatt.
Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.
Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.
Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.
Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
„Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.”
„Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.”
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.
„Csak nagyszerű nevedet tudnám.”
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.
A költő istenes versei közül A Sion hegy alatt című alkotás kiemelt jelentőséggel bír, amelyet az is jól mutat, hogy az Illés szekerén című kötet egyik címadó költeménye lett. Ady Endre kapcsolata a vallással, illetve magával Isten személyével is igen bonyolult volt, ugyanis a költő nem kifejezetten gyakorolta vallását és nem járt istentiszteletekre sem, továbbá versenként is eltérő istenképet jelenített meg.
Egészségtelen életmódja és egyre súlyosbodó betegsége azonban mégis mindig a vallás felé húzták, szüksége volt a hitre. A vers fő motivációja a hithez és Isten felé vágyódás, de végül ez a visszatalálás meghiúsul.
Már ebből a néhány versből is jól látható, hogy Ady Endre verselését az erős képzeleti világ, a szimbolikus nyelvezet és a nyers őszinteség jellemzi. Költészetének témái szinte az emberi lét összes fontos területét érintik. Verseiben a szerelem és a szülőföld iránti érzések éppoly fontosak, mint a szabadság, az egyenlőség, a hit és a mulandóság témái.
Ha Te is élvezettel olvasdtad Ady Endre műveit, és szeretnéd, ha barátaid és ismerőseid is megismernék a költő lírai világát, oszd meg velük is versösszeállításunkat!
