Legszebb téli versek a csípős idő beköszöntével

Az évszakok változása mindig is nagy hatással volt költőink verselésére, sokszor az elmúlás, máskor az új kezdet gondolata jelenik meg a költeményekben. A nappalok egyre rövidebbé, az éjszakák pedig egyre hosszabbá válnak, így a hűvös estékre a finom forró tea mellé egy versválogatást hoztunk a legszebb téli versekből. Kellemes olvasgatást kívánunk az otthon melegében!

József Attila – Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, – ó, boldog fogócska! –
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek…
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

József Attila igazán fiatalon, 17 évesen, 1922 októberében alkotta meg Tél című versét, amelyben a tél, a szeretet és a megbecsülés iránti vágya közé húzott párhuzamot. Megjelenik a boldog gyermekkor gondolata is, amelyből sajnos Attilának nem sok jutott ki, hiszen édesapja elhagyta a családot, édesanyja pedig korán elhunyt, majd később nevelőszülei sem bántak vele jól.

Petőfi Sándor: A puszta, télen

https://youtu.be/EMyBBQE0v0s

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.

Petőfi a téli, puszta tájat, mint egy ellenséget mutatja be versében, amely ürességet, kihaltságot hoz magával. A puszta tájat festi le és felsorolásszerűen érezteti, hogy mi az amelyben a nyár bővelkedik, a tél közeledtével eltűnik a mindennapokból. A vers mélabús hangulatú, amely érhető is, hiszen sokunkat tesznek kedvtelenné a szürke téli hónapok.

Juhász Gyula: Magyar tél

A kicsi kocsma ablaka világos,
Fehérvirágos, mint a temető,
Hol a nap éppen vérködösen áldoz
S a hold sápadt sarlója egyre nő.

Az este jő és a fehér keresztek
Nagy békessége integet felénk,
Szelíd magánya a mély, ősi kertnek,
Hol megpihen majd minden nemzedék.

A tünde ég pásztortüzei lassan
Kigyúlnak rendre és az ég alatt,
A temetőben és a kocsmazajban,
Egy néma angyal halkan áthalad.

A szárnyakat hallják egy pillanatra
A vén ivók s bús holtak, csöndbe lenn,
A Bodri szűköl, a havat kaparja
S a kakukkóra megáll hirtelen.

Babona, bánat, borok és botorság,
Mind összekapnak és a kocsma zug,
Fölzengenek az átkok és a nóták
És döngetik a temetőkaput!

A Magyar tél című alkotásban Juhász Gyula a telet nem csupán tájbéli változásként írja le, sokkal inkább belső világát, érzelmeit tárja fel, amelyet nagyban meghatároz az elmúlás gondolata. A kocsmai jelenet nyomasztó, sokszor jelenik meg a temető, a halál és a holtak motívuma.

Ady Endre – A téli Magyarország 

Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák. 

Olyan fehér és árva a sík,
Fölötte álom-éneket
Dúdolnak a hideg szelek.
Vajon mit álmodik? 

Álmodik-e, álma még maradt?
Én most karácsonyra megyek,
Régi, vén, falusi gyerek.
De lelkem hó alatt. 

S ahogy futok síkon, telen át,
Úgy érzem, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk,
Én s a magyar tanyák.

Ahogy az eddig említett versekben, Ady A Téli Magyarország című költeményében is megjelenik a téli tájon uralkodó csend és a mozdulatlanság. A versben a költő utazás közben figyeli környezetét, míg ő mozog, minden más nyugszik. Átérzéssel ír a tanyasi életről, hiszen egykoron ő maga is részese volt.

Kosztolányi Dezső: Téli alkony

Aranylanak a halvány ablakok…
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog. 

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák. 

A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló. 

S az ónszín égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.

Kosztolányi Dezső versében egy család téli estéjét mutatja be, amelyet átjár a meghittség. A vers a kinti csípős hidegből indul majd az otthon melegébe, a kályha mellé vezet. Később a vers végén pedig újra a havas táj jelenik meg, amelyet metaforákkal, hasonlatokkal és megszemélyesítésekkel tár szemünk elé.

A téli költeményekről elmondható, hogy nem ezen versek hangulata a legvidámabb és felszabadultabb. A fagyos, havas táj az elmúlást, a kilátástalanságot és a negatív érzelmeket szimbolizálja.

Ha tetszett versválogatásunk oszd meg ismerőseiddel, barátaiddal és családtagjaiddal, hogy a kandalló mellett ők is megismerhessék a legszebb téli verseket!