A színház évezredes kincse az emberiségnek, amelyet a világ minden szegletében megtalálunk. Játszunk, nevetünk, sírunk tapsolunk, meghajlunk újra és újra. A színház az életünk szerves része; tanít, elgondolkodtat, kikapcsol, felráz, megnyugtat. Mi történik akkor, ha a néző igényeit már nem elégíti ki?
A Nézőművészeti Főiskola című darabot 2003-ban mutatták be, azaz lassan húsz éve játsszák. A színészgárda változatlan: Katona László, Mucsi Zoltán és Scherer Péter próbál oktatni minket arra, hogyan kell nézőnek lenni. Mindezt most a Centrál Színházban teszik.
A Nézőművészeti Főiskola alapkoncepciója egyszerű: a sorozatos nézői atrocitások, a színészek és a nézők közt kialakult viták miatt bezártak a színházak. A Kultusz-minisztérium létrehozott egy új felsőoktatási intézményt, a Nézőművészeti Főiskolát, ahol diplomás nézőket képeznek. Ezek a diplomás nézők alkalmasak lesznek arra, hogy színházba járjanak. Az első órán vagyunk, mi, nézők, azaz az elsőéves hallgatók. Tanszékvezetőnk és egyik csoportvezetőnk Vancsók Márió (Scherer Péter), másik csoportvezetőnk, az alternatív dekódolás docense, volt színész Szagolnyák Imre (Mucsi Zoltán), a tanársegéd pedig Színházi Lacika (Katona László).
Elkezdődik az első tanóra a Nézőművészeti Főiskolán. A színészek játéka zseniális, tökéletesre csiszolt, reagálnak egymásra és ránk is. Szerves részei vagyunk az előadásnak, hiszen nekünk magyaráznak, mi vagyunk a hallgatók. Mindegyik karakternek megvannak a magasságai és a mélységei, amik szívbemarkolóan csattannak. Bár sokat nevettet, a Nézőművészeti Főiskola valójában sötét. Fogalmazhatnék úgy is, hogy egy ízig-vérig magyar darab erős társadalomkritikával és igazi tragédiákkal.
Az egész helyzet abszurdnak tűnik, ám a színmű nagyon jól adagolja a mondanivalót, és betalál. Ennél aktuálisabb nem is lehetne. Az emberek nem tudnak viselkedni a színházban, rengeteg saját tapasztalattal rendelkezek ezen a téren. A szóban forgó előadáson például egy mellettünk ülő hölgy mobilja háromszor csörrent meg. Háromszor. Az emberek nem tisztelik meg a színészeket, nem élik át a katarzist, nem fogadják be a látottakat, valójában nem is tudnak rendesen nézni. A színházra szolgáltatóként tekintenek, elégítse ki a szórakozásra vonatkozó igényt, de ha már elgondolkodtat, akkor nem kell. Ezt nem mondja ki hangosan a darab, de az üzenete hasonló.
A darab felütése humoros, rengeteg benne a komikus elem, végigkíséri a nevetés, és mi nevetünk. Sokat. De nem minden vicces. Sőt. Szomorú, amikor valaki mindig mindenen nevetni akar, és felnyerít például az összes káromkodáson. Ők azok, akikre tényleg ráférne egy nézőművészeti képzés, mert nem értik, vagy szándékosan lökik el maguktól a komoly mondanivalót, hiszen szórakozni jöttek. És igen, tessék elfogadni azt, hogy Katona László, Mucsi Zoltán és Scherer Péter bizony az arcunkra fagyasztja a mosolyt.
A Nézőművészeti Főiskola jóval több egy víziónál. Arra keresi a választ, van-e jövője a színházaknak egy olyan világban, amiben mindent készen kapunk, amiben mindent magunkhoz igazíthatunk, és amiben nem kell gondolkodnunk. Hogyan tudja felvenni a színház a néző ritmusát? Fel kell-e vennie? És ha megteszi, ugyanaz marad-e, mint volt?
