Hétköznapi hősök, hétköznapi szemszögek, kiragadott élethelyzetek. A mindennapok átlagán túlra világítanak, megmutatják, mi van a fejekben, az arcok mögött, a homlokok rejtekén. Belsőséges, személyes élmények, bárki mondhatná őket bárkinek. Te nézőként hallgatod, és azon gondolkodsz, milyen lenne a te történeted.
Október 24-én mutatta be a Centrál Színház Alan Bennett Beszélő fejek című darabját, amit Puskás Tamás rendezett. A történet egyszerű, négy monológból áll, melyeket Borbás Gabi, Liptai Claudia, Sztarenki Dóra és Scherer Péter mesélnek el. Számomra ez volt az év színházi meglepetése, olyan magas szintű előadás, ami méltán illeszkedik a Centrál Színház kínálatába.
Az előadás elején az első sokk akkor érte a nézőket, amikor Borbás Gabi egyedül kezdett el beszélni. Teltek a percek, és a helyzet nem változott. Nyilvánvalóvá vált, hogy itt nem egy szokványos darabot fogunk látni, hanem monológok sorozatát. Aztán hamarosan az is kiderült, hogy a Beszélő fejek ugyan dolgozik humorral, de egyáltalán nem komédia. Sőt, ennél komolyabb már nem is lehetne. Amint nevetsz egy jót, a következő mondat az arcodra fagyasztja a mosolyt. Külön érdekesség, hogy a karakterek között nincs kapcsolat, egymástól teljesen függetlenek.
Hétköznapi életekbe nyerhetünk bepillantást, a történetek, amiket hallunk, a szokványosság köntösébe bújnak, ám mélyek, megrázóak és odaszegeznek a székhez. Mindegyik színész emeli az előadás fényét, játékuk erős, a másodperc töredéke alatt rántanak be. Talán sokaknak Liptai Claudia a darab meglepetése, akire az első pillanatban rá sem lehet ismerni. Személy szerint örülök, hogy elvállalta ezt a szerepet, ugyanis ebben megmutatja, helye van a nagy színészek között. A pontos adagolás szintén a darabot dicséri, egyik karakter sem tud sok lenni, és végig tartják a figyelmet. Puskás Tamás keze alatt ismét egy remek előadás született.
Az egyetlen negatív megjegyzésem a közönségnek szól. Olyan érzésem volt, mintha nem tudták volna, milyen darabra váltottak jegyet, és amikor kiderült, hogy nem a nevetésen lesz a hangsúly, mintha nem akarták volna ezt elfogadni. Itt és most szeretném felhívni a figyelmet, a Beszélő fejek nem arról szól, hogy Scherer Péter végigbohóckodja az egészet, és akinek ez nem tetszik, ne üljön be rá. De leginkább ne nevessen bele mindenbe, elég lélekölő, amikor a közönség a karakterek legbensőbb fájdalmán, esendőségén szórakozik.
A díszlet és a jelmezek egyszerűsége, a monológ jelleg lecsupaszítja a környezetet, minden felesleges dolgot háttérbe szorít, hogy a lényegre koncentrálhassunk. A személyekre, a személyes történetekre, arra, ami az arcok, a csillogó szemek, egy-egy szürke hétköznap mögött rejlik, emberi érzésekre, mohóságra, szerelemre, veszteségre, gyarlóságra. A négy sors, a négy karakter drámája megrendít, arra késztet, hogy magunkba szálljunk és elmorfondírozzunk, körülöttünk mit mondanának a beszélő fejek, mi lenne a történetük. Mert mindenkinek van egy, ami megakasztja a hétköznapok sodrását.
