Amikor felkelsz az ágyból és öltözni
kezdesz: az a legszomorúbb rész,
amikor már máshol jár az eszed,
a távolba nézel, és tudom,
hogy nemsokára elmész,
és nem tudlak visszacsábítani,
sem magam mellett megtartani,
amíg érzem, hogy néhány perc,
majd a kötelességek tatárserege
fog téged tőlem ismét elhajtani.
Amikor megváltozik
a hangszíned hirtelen:
az a legszomorúbb rész,
amikor más leszel kicsit,
elalszik a vágy, a szerelmi
játék pedig már teljesen kész,
és rájövök, hogy az Idő megint
az ajtón kopogtat, elszólít minket;
hogy össze kellene lassan szedni
újra a földről a pólót, zoknit,
farmert, melltartót és inget,
mégis, amikor már a búcsúcsókra
készülsz, az a legszebb,
de a legszomorúbb rész:
amikor ég az ajkam, remeg a szívem,
és valahogy keserűnek érződik
szánkban az utolsó falat méz,
és az a legszomorúbb rész,
amikor én vissza próbálnék
valahogy zökkeni a dolgos,
nappali élet ócska unalmába,
de végignézek az üres, réveteg
falakon, és jön a minden együttlét
utáni kínzó és legszomorúbb rész,
hogy itt már minden kísérlet hiába.
2020. február 19.
