Budapestre költöztem, és mint minden jó magyar ember, totál turistába vágtam magam.
Aztán miközben lépdeltem az iroda felé, azon gondolkoztam, hogy ez a város sosem fog igazán befogadni engem. Mindig én leszek a vidéki lány, aki nem hogy Debrecenből, de Kisvárdáról jött. Aki képes eltévedni egy google maps-el a kezében. Aki akkor is udvarias lesz, ha őt fellökik.
Kicsit úgy érzem magam, mint Marshall Eriksen, aki New York-ban is ugyanaz próbál maradni, aki otthon volt.
És ez a legnehezebb. Vagyis igazából ez a legnagyobb kérdés: mindenkit beszippant a nagy város nyüzsgése? És aki tiltakozik ellene, azt is?
És a beszippantás előtt a befogadás van, vagy ha tetszik, ha nem, elvisz magával és kész?
Kicsit félek. Mint minden újtól, ami valaha velem történt. Kicsit aggódok, mert Budapest nekem mindig az a város volt, ahova soha nem költöznék. És láss csodát! Itt lakom!
És lehet, hogy még nem győzött meg teljesen, de amikor reggelente ráérősen sétálok, és ez a látvány fogad, olyankor azért kicsit meglágyul a szívem. És olyankor kicsit úgy érzem, hogy lehet, hogy mégis beszippantható vagyok…