Stein Lilla: A szomszéd virágai

Lassan elsuttogja a hosszúra nyújtott szótagokat, majd megáll az ablaknál. Kívül valami más van. Ő idebent, a világ odakint, ahogy annak lennie kell. Nézi a szomszéd virágait, meg az utcafrontot, miközben hallgatja a különböző csendeket, más emberek csendjeit, akik belehelik körülötte a levegőt. Forróság, hideg, egyszerre, mindkettő, háromig számol, tízig, százig, ezerig. Zöld levelek, színes virágszirmok, sárgára mázolt falak, piros háztetők. Nyolcasokat ír le a lábával, az ujjaival, végtelen másodpercek, kifelé néz, befelé figyel. Suttogja a láthatatlan szavakat, amelyekből csend lesz. Elfordul, használati utasítást ír a levegőbe. Önmagához, a hangokhoz, a csendekhez, a zöld levelekhez, mindenhez, ami elszívja előle a levegőt. Az ablakban áll, és a körmét rágja, a tenyerét az arcához emeli, patikaszagot áraszt. Sárga az ég alja, patikaszaga van a naplementének is. A láthatatlan betűkre mered a félhomályban, mellette felsír a hűtőszekrény, mintha csak ugyanaz történne vele, mint eddig. Háromszor körbefordul, semmi nem változott. Apró teknősbéka csobban a szomszéd virágoskertjében a halastóba. Elmegy az ablakból, megáll a tükör előtt, mindenható tekintet, három szempár egyszerre, elképzelhető, hogy négy is. Apró tükrök szétszóródva, szilánkokból rakódik össze az üvegszerű szoba. Minden szilánk máshogy, mást mutat, mást érez, mást remél, apróságok mindenütt, benne, körülötte, száraz éjszaka, cselekvésképtelen hajnal. Megáll a levegő, ablakot nyitna, de nem lehet, odakint az árnyak talán többen vannak, mint idebent, de nem lehet biztosan tudni. Furcsán elkenődött arcok, formák, rózsaszínné kopott fehér faliszőnyeg, égbe törő oszlopokból álló könyörtelen hadüzenet. Hátrafordul, felsorolja magában a neveket. Mindenki nevét, aki éppen jelen van. Vagy jelen volt.

Kipeckelt szájú, székhez kötözött halottak. Betonszag, jód, patikaszag, újra. Mindegyiket máshogy. Mindegyikük egy-egy tükör, mindegyik más arcát mutatja. Megszámolná, hányan vannak, de folyamatosan elvéti. Túl sok. Bezárva az üvegszobába, halott tekintetek között, hamar elfelejti az ember, hogyan kell számolni.

Kinyitja az ablakot, valaki biztosan megérzi majd az oszló testek szagát. Kilép a fényre, a napsütés a retinájába mar. Elindul, felégeti maga mögött a földet. Gyönyörűek voltak a szomszéd virágai.