Amíg te azon idegeskedtél, hogy mennyi ajándékot kell megvenned,
addig ő egyedül maradt, mint a Lánchíd éjszaka.
Nála is működik, a csend és a nyugalom, csak nem az, ami a végén csodákat hoz el.
Amíg te üvöltöztél, hogy jövőre biztosan nem főzöl ennyit, és nem igaz, hogy senki nem segít,
addig ő egyedül járta a Margitszigetet, és azon mélázott, hogy hogyan tovább.
Fokhagymás pirítóst ebédelt, egy gyertya társaságában, majd álomba sírta magát.
Amíg te a legszebb ruhádat vasaltad, az esti szent képhez,
addig ő a Városligetben bolyongott, és a kóborkutyákat próbálta meggyőzni arról, menjenek vele haza, hogy legalább legyen kihez szólnia este.
Amíg te azt mondtad, hogy már nem bírod, kipukkadsz, és soha többé beiglit,
addig ő a Duna parton ült, szemeit könnyek homályosították,
és azon gondolkodott, van-e még értelme az életnek.
Egy kicsit mind mi vagyunk a Lánchíd. Aki éjszakára egyedül marad, a csend és a gondolatai fogócskáját mozizva, bízva egy új napban, amikor még van esély. Esély egy jobb életre, esély egy új lehetőségre, esély az emberekkel való találkozásra, esély arra, hogy a magányban találjuk meg Önmagunkat. Lánchídként. Vagy másként. Boldognak lenni.
Kosztercsi
