Elhagytalak. Hónapokig másokban bolyongtam, és te ma, mikor csomagokkal állok a kapudban, mégis ölelő kebledre fonsz, és azt mondod: Isten hozott, tékozló fiú. Nem kérdezel, nem ítélkezel, egyszerűen látod rajtam, hogy még nem akarok itt lenni, mégis eléd járulok, és esdeklő tekintettel, szavak nélkül kérlek, hogy bocsáss meg.
Egyszer azt írtam rólad, hogy sosem fogsz el és befogadni igazán. Aztán 2 év elteltével – mikor már mindenki bolondnak hitt, hogy még mindig próbálkozom – azt hittem megváltozott ez az állapot.
De rá kellett jönnöm, én változtam. Elhittem, hogy nekem jó lehet veled. Nálad. Hogy talán élhetünk úgy, ahogy előtte másokkal éltem.
És tényleg jó volt. Egy ideig a tenyereden hordoztál, a szebbik oldalad mutattad, de ma, 3 év után, úgy döntöttem, hogy hiányzik az előtted lévő.
Budapest! Kérlek ne vedd magadra! Ez nem miattad van, miattam. De ígérem, hogy sosem adom fel a próbálkozást, hogy jó társad lehessek!
Kosztercsi
