A hónak nem kellene fájnia.
Mégis, ahogy itt állok, a Kálvin tér közepén, a kivilágított villamosokat vadászva, egyszerűen azt érzem, nem bírom el ezt a súlyt, amit a havazás tesz rám.
Hogy én ehhez kevés vagyok, és köszönöm, de nem kérek abból, hogy a világ legpuhább dolga okozza nekem a legnagyobb fájdalmat.
Az arcomat már könnyek mossák, és legszívesebben ordítanék, de még mindig a Kálvin tér közepén vagyok, és körülöttem rengeteg ember – főleg gyerekek, akik hozzám hasonlóan a kivilágított villamost akarják elcsípni.
Érdekes ez…
Ezen a téren futok át harmadik éve, de még sosem álltam meg. Sosem néztem körbe. És most, ezen a végzetes napon, amikor minden hópehely egy újabb sebet ejt rajtam, és az a kurva kivilágított villamos sem jön, most nézem meg magamnak először ezt a helyet.
Ezt a helyet, ami 3 éve a legmeghatározóbb szerepet játssza az életemben.
Olyan, mint egy barát, akinek sosem figyelem meg az arcát. Akiről mindent tudok már, de ha megkérdeznék, hogy néz ki, csak hebegnék, meg habognék, hogy hát izé, talán szemüveges, de az is lehet, hogy nem. Orbitális orra van! Vagy lehet, hogy pisze?
Nem figyeltem meg.
Mert nem az számít, hogy néz ki, csak az, milyen érzéseket vált ki belőlem. Milyen emlékek fűznek hozzá…
Az a sok rohanás, a találkozások, a reggeli kávék, amik az ingemen végezték, a végtelen könyv, amit innen fogadtam örökbe. A nevetések, a hívások, az egymásra köszönések emberekkel, akikkel nem tudjuk egymás nevét, de három éve találkozunk minden. egyes. nap.
Ezt jelenti a Kálvin tér!
És hogy most nem tud megvédeni a hó fájdalmától – nem értem.
Aztán eszembe jut, hogy ő nem a pajzsom. Hanem a barátom. A barátom, akit sosem figyeltem még meg.
Kosztercsi
