Barátok maradunk, de ez a maradás: haladás. Beszélgetésünket nem árnyékolják többé a közös gondok és elvárások fellegei, jól érezhetjük magunkat együtt, aztán odabújhatunk valaki mellé, akivel a titkos, kimondatlan fájdalmak hálója köt össze. Kapcsolatunk szintet lépett: eldobtuk az ismétlődő hétköznapok poros kábeleit, a vezeték nélküliség a jövő, szabadon közlekedünk az éterben, fogjuk egymás jeleit, és ha egyszer e jelek eltűnnek valahol, elsöpri őket a változás szele, ahogy az októberi szél a nyár megannyi megbarnult mementóját, tisztelgünk a nagy utcaseprő előtt, és erősebb jel után kutatunk.
Ráérünk, mondták egykor bölcsen. Ma megértettem: amikor jelerősségünk nem terjed túl kicsi otthonunk falain, akkor és ne előbb kívánjuk, hogy kéznél legyen a régi jó kábelköteg.