Gyerekként sokszor aludtam kint Pogányban, a nagyszüleimnél. Házuk a falu végén állt, tíz percre tőlük kezdődött az erdő, gyakran sétáltam arra papával. Ismerte a növényeket, állatokat, a nyomokból meg tudta mondani, őz vagy vaddisznó járt-e arra, esetleg róka vagy egyszerű házimacska. Persze papa nem ért mindig rá, tavasszal és nyáron lefoglalták a kerti munkák, késő ősz és tél volt a felfedezések ideje. A házban sem unatkoztam, mindig vittem magammal játékot otthonról, és a tévét is bekapcsolhattam. Szünidei matiné, Kölyökidő, Knight Rider. Bármit nézhettem, amikor nem valami dél-amerikai sorozatot adtak, mert abban az esetben az öregek kapát, kaszát eldobtak, nehogy lemaradjanak Leonszió, Fúzsenszió vagy Zsanuária legújabb kalandjáról. Nekik már akkor is számítottak a fekete életek.
Éjjel közöttük aludtam nagy, ősrégi ágyukon. Hepehupás felületét többrétegnyi szivaccsal kellett kipótolni, hogy legalább emlékeztessen a vízszintesre. Az ablak előtt hatalmas diófa állt, féltem tőle, ha fújt a szél. Legalábbis, amikor még tényleg kicsi voltam. Később már elhittem, hogy nyikorgó ágai végén nem karmok vannak, amikkel engem akar elkapni, amint elalszom. És különben is, az ablak csukva, a redőny leeresztve, ráadásul két felnőtt között fekszem. Mi baj történhet? Legtöbbször papa mondott estimesét. Ő aludt a belső részen, a fal felé, mindig arra fordultam elalvás előtt. Szeretett és tudott is mesélni. Ismerte a klasszikusokat. Piroska, Jancsi és Juliska, Csipkerózsika, Hófehérke. Egy idő után elkezdte keverni ezeket, új történetszálakat költött hozzájuk, a varázsmesékből tréfás mesék lettek, én pedig nagyon jól szórakoztam.
Néha papa nagyon fáradt volt a munkától, vagy meccs ment a tévében, és csak utánunk jött aludni. Ilyenkor mamát kértem, meséljen valamit, pedig ismertem már az ő történeteit is. Neki nem volt akkora fantáziája. Minden, amit elbeszélt, a valóságon alapult, saját életéből merített, vagy kisgyerekeknek szóló példabeszédekből. Például a lányról, aki nagyon szeretett volna cukrot szopogatni lefekvés után, és addig könyörgött, amíg anyukája megengedte neki, és félrenyelte, és megfulladt szegény. Vagy a bácsiról, aki a szőlőből biciklizett hazafelé a kánikulában, a tó mellett nem bírta tovább, levetkőzött, ugrott, a hidegvízben megállt a szíve és elsüllyedt és meghalt. Esetleg arról az emberről, aki a földjéről jött éppen, mikor kitört a vihar, a hátán ott volt a kapa, a fém bevonzotta a villámot, agyon is csapta rögtön. Ezek után mindig megintett, nehogy cukorral a számban feküdjek le, és ne merjek belemenni a tóba, főleg a mélyebb végén. Viharban meg azonnal dobjam el a szerszámot, még a fa alá se álljak be! De nemcsak ilyen fabulái voltak.
A világháború végén menekülniük kellett, arról szóltak a hírek, hogy az oroszok mit művelnek a svábokkal. Elindultak tehát északra, Cseszkó felé. A vonat zsúfolásig megtelt emberekkel, a felnőttek próbáltak úgy helyezkedni, hogy helyük és levegőjük is legyen a gyerekeknek, mérsékelt sikerrel. Egyik testvérének még sikerült elhoznia otthonról a kis keverék kutyát, az adott számukra némi vidámságot. Aztán egyszer egy másik család kiszúrta az ebet, elkezdtek zúgolódni. Minek van ez itt, csak idepiszkít, nekünk is alig van hely. Addig-addig mondogatták, amíg legidősebb bátyja megdühödött, felkapta az állatot, és kidobta a vonatból. Szegény jószág csak futott, futott a szerelvény után, amíg a lába bírta. A kicsik zokogtak, de végül eltűnt a láthatáron. Nem került elő többé. Máskor repülők jöttek, bombázók nyugatról. A vonat megállt, mindenkinek be kellett rohannia a közeli fák közé, ott imádkoztak, nehogy felfedezzék őket. Egy karon ülő baba bőgni kezdett a nagy felfordulásban, egy öregasszony meg majd felrobbant. Tegyenek már valami cukrot a szájába, még meghallják odafent, és mindnyájunkat megölnek!
Voltak még hasonló meséi, de azokra már nem emlékszem. És nem is akarok.
Hegedüs András