Álltunk a pláza mellett, a megállóban,
és én úgy örültem neked, mert friss
szerelmesnek egy hét azért hát elég
hosszú idő, de amíg kedveskedni
próbáltam néhány buta dologgal
neked: váratlanul mély és távoli
kérdésekkel rukkoltál elő. Így
például azzal, tisztában vagyok-e
vele, hogy el is veszíthetlek, mert
bármikor félrecsúszhat valami,
és akkor eltörött kicsit valami
bennem is, de azóta jobb, sőt,
azóta csak még inkább feszít
a kényszer, hogy minél többet
lehessek veled, mert történhet
tényleg velünk mindig valami,
és én nem akarok belegondolni.
Tényleg, ez olyan nehéz valami,
amiről sohasem szeretnék tudni,
habár azután rögtön felépítetted
roncsaimból a jövőt: az új világot,
és még erősebb lett rajongásom,
most pedig már hálás vagyok,
mert akkor még ijedős voltam,
de veled már önmagam leszek,
mert amit mondtál, éppen, hogy
nem kétely volt, hanem egy jel,
hogy te akkor is már szeretettel:
a féltő valamivel gondoltál rám.
2020. február 20.