Fülledt, erotikától terhes hangulat, pazar jelmezek, aktuálpolitikai utalások a harmincas évek berlini éjszakájában, jó történet – minden, ami egy jó kabaréhoz szükséges. A Vígszínház ismét remekül gondolt újra egy történetet.
Október elején debütált a Vígszínházban Fred Ebb klasszikus musicalje, a Kabaré Béres Attila rendezésében. Október végén néztem meg, azaz elég frissen. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mutat színpadon a történet, ugyanis eddig csak az 1972-es filmet láttam Liza Minnellivel. Azt szerettem, és felkerült a kedvencek képzeletbeli polcára.
A Vígszínház Kabaréja az alaphangot nagyon jól eltalálta, ami leginkább a kiváló díszletnek és az ötletes, fantasztikusan kivitelezett jelmezeknek volt köszönhető. A jelmeztervező, Tihanyi Ildi elképesztő munkát végzett, a kedvencem a világítós body volt a lányokon. És végig tartotta a szintet, Cziegler Balázs tökéletesen eltalált díszletébe illeszkedve a ruhák olyan hihetetlen erőteljes légkört teremtettek, amiért önmagában érdemes megnézni a darabot.
A mű ikonikus szereplője a Konferanszié, akit Seress Zoltán alakít, méghozzá kifogástalanul. Ő vezeti fel a történetet és ő is zárja le, bevonja a nézőt az előadásba, arra késztet, hogy gondolkodjunk, fogalmazzunk meg kritikát, ami nagy piros pont a darabnak. A Konferanszié a történet magja, és Seress Zoltán játéka el is viszi a hátán a darabot. Mellette a többiek alig rúgnak labdába, és ez nem feltétlenül a színészeket, inkább magát a musicalt minősíti.
A dalok nem fülbemászóak, bár talán a fordításon változtattak valamennyit. A Mein Herr-en és a Kabarén kívül a többi dal olykor még erőltetettnek is hat, mintha csak azért énekelnének éppen, mert ez egy musical. Ráadásul a daloknak kevés a funkciója, nem mozgatják a történetet, inkább nyújtják, mint a rétestésztát, amivel viszont pont az élét veszti el a sztori.
A karakterek sem túl érdekesek, a hősszerelmesnek kikiáltott Bradshaw egy teljesen jelentéktelen figura, aki mellett elfolyik a történet. Nem tesz hozzá, nem vesz el belőle. A mellékszereplő Fraulein Kost például sokkal többet ad az élményhez nála. És ott van a Fraulein Schneider – Herr Schultz páros. Ők egy külön történetet visznek a darabon belül, egy másik darabot, ha úgy tetszik. A végén úgy éreztem, hogy ők is csak töltelékek voltak, azért kellettek, hogy a néző arcába legyen vágva a mondanivaló. Talán ha kevesebbet énekelnek, jobban átjön az ő általuk gerjesztett feszültség. Igó Éva és Kern András a maximumot hozta ki a két karakterből, prózai epizódjaik telitalálatok, félmondataikkal, egy-egy sóhajukkal ezerszer erősebben hatnak a nézőre, mint akármelyik másik karakter. Kern András hangilag ugyan nem hozza a musicalszínész szintet, de ezt a játéka abszolút ellensúlyozza.
A főszereplő egyértelműen Sally Bowles, aki pontosan olyan konok, elveszett, zilált és rémült, mint a kor, amiben él. Borzasztó nehéz lehet Liza Minnelli után Sally Bowles-t játszani, ez nem kétség. Dobó Enikő kiszínezte és életre keltette a rendező által megálmodott világot, tett bele erőt, szeszélyt és nem akármilyen hangot, mégis úgy éreztem, hogy nem Sally Bowles-t hozta, hanem Liza Minnellit, ahogy Sally Bowles-t alakította. A gesztusai, a hanghordozása, a tartása is rá hajazott. Jobban ütött volna, ha egy új, általa összerakott, vígszínházas Sally Bowles-t kapunk.
Amiért mindenképpen érdemes megnézni ezt a darabot, az a díszlet és a jelmezek, a finoman beleágyazott aktuálpolitika, valamint a finálé. Ahelyett, hogy egy „The Show Must Go On” üzenettel zárulna a Kék Angyal táncosai, fényei, vendégei körében, azaz egy igazi nagyjelenetet kapnánk, a darab összeszűkül, becsuk. Ez egy zseniális rendezői húzás, csontig hatol, ráül a mellkasra a fojtogató érzés, hogy ellentétben azzal, amit Sally csaknem hisztérikusan énekel, az élet nem kabaré. És ezt már ő is pontosan tudja, sőt, tudta az első perctől kezdve. Ebben van a történet valódi tragédiája.
Borítókép forrás: vigszinhaz.hu