Az esőt hallgatom. Nyugtató, tompa, egyhangú dobolás. Távolinak tűnik, mint minden más is a hatodik emeletről, az autók, az üzletek, az emberek. Ugyanaz a város, másik világ. Az eső mintha egyszerre lenne mindkettőben. Élénken látom, tisztán hallom, áthatol az üvegen, és selymesen érint. Selymes, csak ez a szó jut eszembe, amikor a kopogás eléri azt a bizonyos pontot bennem, mintha eggyé válna velem az eső, és én dobognék. Az esőt mégsem ezért szeretem, hanem az illatáért. Enyhén részegít, édesen szúr. Elfedi a vérszagot.
A véremét, a vérünkét, mert ebben a lakásban nincs magántulajdon, csak közös van, csak mi van. Te az enyém, én a tiéd, leginkább én a tiéd. A közös dolgokat szereted, mert őket nem kell elkérni, elég megfogni. Elég megfogni a pohár vizet, a süteményt, a telefont, vagy a csuklóm. Manusos* házasság. Közös az ágy és közös a reggeli, csak az nem közös, amit nem látsz. A házimunka, a fájdalom, és amit magamnak sem vallok be. Régóta nem szeretlek.
Már nem érzem a vérem szagát, beleivódott az esőbe. Az íze mégis itt van a nyelvemen, olykor túlcsordul, és kiserken a tépett ajkamon. A csuklómban ugyanezt érzem, folyékony szabadságot, de az ajkakat mindig nekem kell felnyitnom. Egy egészséges felnőttben öt-hat liter vér dolgozik, bennem biztosan több, ezért akarhatja a testem kilökni magából. Groteszk öngyógyítás. Fekszem az ágyunkon, kettesben a titkaimmal, lógatom a véres csuklómat, azt képzelem, úgy siklanak rajta a vörös pöttyök, ahogy az ablaküvegen a vízcseppek. Összegyűlnek pici buborékokban az ujjhegyemen, eresz vagyok, szabályosan szórom az esőmet.
A kopogást hallgatom, a homogén morajt, ami megannyi egyedi hangból áll, mégis, mindig ugyanaz az összképe. Legyőzhetetlen és csalhatatlan, amilyen lenni akartam, ami helyett gyenge vagyok és megcsalható.
Lassan megyek előre, átlátszó cseppek is folynak rólam, kinyitom az ablakot.
Egy vagyok az esővel.
*Manus – Latinul Kéz. Római jogban a családfői hatalom kifejezése. Házasság létesülhetett a Manus átadásával, illetve anélkül.
