Fedezd fel velünk a Tabán sokszínű történetét a török időktől a modern korig, és tudj meg többet a Beliczai Bea által írt lenyűgöző könyvről!
A Tabán egy eltűnt városrész, amelynek története tele van fordulatokkal. A Beliczai Bea által összeállított „Tabán – fényképek, történetek” című könyv most elkalauzol benneteket ebbe a letűnt világba.
A könyv fülszövegében Saly Noémi Budapest-történész is rávilágít a Tabán körüli tévhitekre. „Túl sok a könnyes nosztalgia, az általánosítás, a városi legenda – ó, a budai Grinzing, azok a kiskocsmák! Ugyan már, az egy redves patkányfészek volt, Horthyné nem bírta nézni a Vár ablakából, azért bontották le…” – idézi a szerző. Valóban, a Tabánról alkotott képünk gyakran romantikus, pedig a valóság ennél jóval összetettebb.
A kezdetek
A Tabán eredete a török korig nyúlik vissza. A név tímárműhelyre utal, amelyek az Ördög-árok mentén sorakoztak. Buda 1686-os visszafoglalása után a területet a törökök elől menekülő rácok népesítették be. A 18. század elejétől egy soknemzetiségű- és vallású település bontakozott ki. A betelepülők apró telkeket kaptak, így a házaikat szorosan egymás mellé építették a hegyoldalban, hasonlóan a villánykövesdi pincesorhoz. A laposabb részeken rendszertelenül építkeztek, a házak sárból és vályogból készültek, az utcák sárosak és büdösek voltak. A Duna közelében egy városiasabb rész is kialakult, ahol jómódúak kőházai és üzletei álltak.
A tűzvész és az újjáépítés
1810-ben egy hatalmas tűzvész pusztította el a Tabán közel felét. Több mint négyszáz ház égett le, és a szárazság miatt borral is próbálták oltani a lángokat. Az újjáépítés nem hozott jelentős változást: a település megőrizte falusias jellegét. 1879-ben kezdődött a terület rendezése, a főváros egy új főútvonalat akart kiépíteni, és a későbbi Erzsébet híd nyomvonala is tervben volt. A Duna-parti rész az 1900-as évek elejére kezdett hasonlítani a modern Pesthez, palotaszerű bérházakkal és egy parkkal. A hegyoldal azonban még mindig egy girbegurba utcákkal átszőtt falu képét mutatta.
A kocsmák és művészek kora
A filoxéravész 1884-1885-ben elpusztította a Gellért-hegy szőlőit, ami sokak megélhetését vette el. A helyiek a vendéglátás felé fordultak, és sorra nyíltak a kocsmák és kisvendéglők. A Tabán hamarosan a pesti éjszaka egyik központjává vált. „A pesti ember igazi nyara akkor kezdődik, mikor először vacsorázhatik zöldben, odaát Budán, kis kocsmában, pirosabroszos asztalon, lankadt ecetfák lombjai alatt, cimpegő citeraszó mellett” – írták 1913-ban az Élet hetilapban. A városrész a művészek és írók kedvelt találkozóhelye lett. Krúdy Gyula és Bródy Sándor is gyakran megfordult itt, a Mély Pince nevű vendéglő pedig legendás hellyé vált. Rexa Dezső így emlékezett 1934-ben: „Ez volt a város legcsendesebb része. Nagyvárosi értelemben üres volt. Itt nem volt forgalmas utca, nem voltak hivatalok, jóhírű üzletek és varrónők meg masamódok, nem csengette keresztül kasul a villamos, nem rázta a házakat autóbusz és az Árok- s Hadnagy utca kivételével sohasem járt benne autó – így aztán addig, amíg a sötétedés órája nem toppant be az alacsony házak közé, addig ott a mienk volt az élet.”
A bontás és az emlékezet
A 20. század elejétől a főváros folyamatosan szanálta a területet. A cél egy fürdőváros kialakítása volt, de a pénzhiány és a háborúk lassították a folyamatot. A rozoga házakba szegényebb rétegek költöztek, és a bontás egészen az 1930-as évekig elhúzódott. Márai Sándor is megörökítette a Tabán folyamatos „végkiárusítását”, ami a pestieket is odavonzotta. Végül a régi Tabán szinte teljesen eltűnt, és a helyén ma egy park található.
A „Tabán – fényképek, történetek” című könyv most újra életre kelti ezt a letűnt világot. A kötetben korabeli fotók és leírások segítségével követhetitek végig a városrész nyolcvan évét. Ha kíváncsiak vagytok a Tabán igazi arcára, érdemes fellapoznotok ezt a könyvet. A teljes cikk a Telexen olvasható.
