„Akkor te vidéki vagy!” – dobta utánam sértésnek szánt mondatát egy Budapesten született ismerős még általános iskolás koromban. Soha nem tapasztaltam, hogy mások lennénk mi – mondjuk arra sem gondoltam soha, hogy vagyunk „mi” meg vannak „ők” – akik nem az ország központjában lakunk, így nem is értettem, miről beszél, de a hangsúlyból kitaláltam, hogy ez valami rossz dolog. Ahogy kimondta, a szó magában hordozta az elmaradottságot, az egyszerűséget, az alsóbbrendűséget egy fővárosban élőhöz képest. Gyerekek voltunk, ez pedig egy fakó emlék, ami manapság gyakran eszembe jut. De nem azért, mert igaza lett volna.
Bő huszonhat éve születtem Egerben, és ez a tény a gimnázium végéig nem számított különlegesnek, elvégre mindenki, akit ismertem, onnan vagy a környékről származott. Aztán nyolc évvel ezelőtt elköltöztem – vagy ahogy mondani szoktam, felköltöztem, még ha ez földrajzilag helytelen is – Budapestre az egyetem miatt, ahogy elsős gimis korom óta terveztem. Messziről csodáltam ezt a várost, hiszen kicsiként ritkán jártam itt, de a történelem és a kultúra jelenléte mindig is vonzott benne, és úgy képzeltem, itt fogok lakni.
A kezdeti időszakban, főleg az egyetemen és a kollégiumban az ismerkedési körök egyik gyakori témája volt, hogy hol született és hol nőtt fel a másik. Meglepő, de szívmelengető érzés volt, amikor szülővárosom nevét hallva mindig elmosolyodtak az emberek. Pont úgy örültek Egernek, mint ahogy én annak idején Budapestnek. „Igen-igen, a vár, Dobó István, Egri csillagok, bikavér, Szépasszony-völgy!” „Oda jártunk osztálykirándulásra, nagyon szép kis város” „Nahát, ott voltunk nászúton!” – a szaktársak, ismerősök, majd később a kollégák között is sokan kifejezték, hogy mennyire szeretik a városomat.
Ami eddig átlagosnak, magától értetődőnek számított, az egy csapásra különlegesség lett úgy, hogy nem tettem érte semmit. De nagyon boldog voltam tőle, és talán ekkor lettem lélekben egy kicsit lokálpatrióta, ekkor még inkább egri lány.
Nem mintha eddig ne szerettem volna ezt az észak-magyarországi gyöngyszemet az Érsekkerttel, a Széchenyi utca fagyizóival, a Dobossal na meg a Sárvárival, a patak melletti bicikliúttal, ahol apával és az öcsémmel gurultunk néha, az Agria Nyári Játékokkal, a lépcsősorral, ahol anya vitt óvodába, az egykori Eged Pizzériával, a belvárossal, ahol kora nyáron mindig vadásztuk a kirakatokban az érettségis tablókat, a Gárdonyi Géza Színházzal, vagy a Bérc utcával, ahonnan a legjobb a kilátás az augusztus 20-ai tűzijátékra. De ekkor lett még hangsúlyosabb ez az érzés, ekkor láttam az ő szemükkel is a várost, és fogalmazódott meg bennem a kontra arra a régi beszólásra, hogy
„Igen, akkor én vidéki vagyok” és azt hiszem, mindig az is maradok.
2020. július 14.
