Bent vagyunk, álmodunk, és kint
ez az izzadtan topogó, furcsa világ,
ahol egyre inkább nő az arcok
és a testek közötti távolság;
ahol mindenki gyanakszik,
és egy-két méterrel inkább arrébb megy,
ahol a hírek, amelyek jót rosszul akarnak
most, naponta azt károgjak: van még egy;
ahol nem fogsz meg semmit, már nem
érintkezel, nem is nézel rá szinte senkire,
ahol nem tudhatod, mi a kacsa, vagy mikor
vedd komolyan az adott esetet és mennyire,
így csak mész előre ösztönösen, miközben
kissé ridegnek is véled talán a helyzetet.
A lakásban mi is felhalmoztuk a tésztát,
a levest, a gyógyszert, a konzerveket,
és várunk, kettesben, kellemes, kéjes
börtönünkben, mást nem is tehetünk,
és amíg tombol a kór, egymáshoz bújva,
félve, nyúlva bizalmasan szerelmeskedünk,
ami talán az egyetlen igazi kötelék,
miközben minden őrülten fordul
vissza egy szezonális középkorba,
ahol határokat zárnak le, nem tudod,
mit hoz a holnap, és rettegsz már
leugrani néhány percre a boltba,
az utcák pedig halott kísértetekként,
maszkban meresztik rád nem létező,
nagy, kopogó kőszemüket,
a kórházi statisztikák amíg
veszettül vadásszák újabb
és újabb szerencsétlen betegüket,
és mi van ha ő, és mi van ha én,
vagy mi van ha mi, és már késő…
Félindokolt pánik, száraz ima,
savanyú humor, keserű éjszaka,
lapos föld, könnyen fertőző légcső,
ítéletnapi aggódás, az ég haragja,
bezárkózás, hadiállapotok,
sosemvolt drákói tilalmak,
gyors vesztegzár, bénult paranoia,
valós tragédiák és eltúlzott siralmak,
de ne tapints meg semmit: elkaphatod,
mintha ez lenne a nátha és a pestis
valamiféle elátkozott zabigyereke:
csak legyen a sok kézmosáshoz
és piához az embernek elég
türelme, vére, sejtje és idege…
Elkülönítve, édes karanténban
alszunk és riadt csókokkal tartjuk
egymás szájában a csüngő életet,
és bár nem is Firenzében vagyunk:
két nyugtató dózisú ölelés
között mondunk egymásnak
pár szórakoztató történetet,
és élvezzük a rabságot, amíg lehet,
mert ez legalább nem gyilok, nem háború,
meg nagyon úgy néz ki, hogy nem is örök,
itt, távol otthonról, mégis otthonra találva
mindig, amikor csak összeér két térd,
csípő, boka, hajlat, ajak vagy könyök
itt, ebben a néma kényszerben,
amíg remegő fecskelelkeinkkel
meddő tavaszi rózsákat remélünk
és fekszünk a tétlenségben: örülünk,
szipogunk, és még az sem baj,
ha néha vágyakozón, a láztól
gyengén bacilusokat cserélünk,
mert tíz nap-e vagy harminc:
mindegyiken egy a királynőm,
és vele közösen majd
valahogy ezt is kibírjuk,
amíg szobánk tüzében, vállát vonva,
akár két Boccaccio, a mi derűs
és kuncogó novelláinkat írjuk.
2020. március 14.
