Esztergom, Aranyhegy.
A hely, ahol megszülettem,
és ahol mindegyik szegletet
már kiismertem: a Bazilikát,
a Várhegyet, a Duna fölött
átívelő Mária Valéria hidat,
a Prímás-szigetet, a Korzót,
és arra is emlékszem, milyen
hatalmasnak is tűnt minden:
különösnek és határtalannak,
és arra is, hányszor gyűltünk össze
a cimborákkal, és együtt hányszor
vártuk a napfelkeltét Szent István,
Balassa és Babits híres városában.
Tata, Várkanyar. A hely, ahol én
naponta megfordultam, ahol kinyílt
számomra a világ, ahol szerelemre,
tudományra, kalandokra éhesen
kóboroltam az Öreg-tó partján,
a Cseke-tónál, a Kálvárián vagy
épp az Esterházy-parkban. Ahol
almamáterem értő, gondolkodó
férfivá tett engem, ahol annyit
álmodoztam és tervezgettem,
szerettem, sírtam és nevettem.
Zugló, Vezér út. Első egyetemi éveim
színhelye, amely sokszor lezüllesztett,
sokszor felemelt. Ahol igazából költővé
érlelt az élet. Ahol vívtam a túlélésért
és az öntudatért, a forró vágyakért és
égi céljaimért, amíg éjszakai buszok
és átdorbézolt éjjelek fémjelezték
vándorlásaimat, és a Rákos-patak mentén
minden másnap végigfutottam, talán csupán
a lét, vagy önmagam elől riadtan menekülve.
Pest, Astoria. Egy hely, ami még úgyis
részévé vált a diákéveimnek, hogy az
én kampuszom nem is ott volt. Mégis
valamilyen megragadhatatlan misztikum
övezte az egészet, amíg kiskocsmák,
bárok, éttermek, művész-törzshelyek
százai csalogatták magukhoz az ifjú
értelmiségit, a bölcsészt, az alkotót, meg
az a sajátos budapesti dzsessz-blues kísért
le mindent a háttérben, a Rakpart, a Körút,
a Kálvin és a Fővám feszes fényei pedig
parázsló ihletekkel töltöttek el folyton.
Velence, Giudecca. Valami teljesen más,
idegen világ, egy kacsalábon forgó mese.
Arcok, titkok és élmények színes, barokk
tengere, sárkányhajó, gondola, megannyi
trattoria, taverna, híd, palota és labirintusként
kanyargó utca, lagúna, aqua alta, és a mindig
ismeretlen vizekre csábító vaporettók megállói.
Fenséges panoráma, irodalom, zene, költészet,
és a felismerés, hogy sokkal több a sors annál,
mint amennyit készen kap és elfogad az ember.
Újbuda, Móricz Zsigmond körtér. Egy környék,
ahol jobban otthon éreztem magamat valamiért,
mint sok más lakóhelyen. Ami szokatlan volt,
mégis ismerős. Amely mindig megvendégelt
vagy felélénkített, akár a munka, a zeneóra,
a móka, a szemináriumok, vagy bármilyen
egyéb ok vezetett éppen keresztül rajta,
és ami megtestesítette előttem az eszmét,
hogy mit is jelent a magyar főváros egyik
fáradhatatlanul dolgozó sejtjének lenni.
Athén, Monasztiráki. Megint egyfajta egzotikus,
vad, forgalmas, külhoni közeg, tele árusokkal,
piaccal, buzuki-, hegedű- és gitárdallamokkal,
kintornával és üzletekkel. Mindennel, amit
csak megkívánhat az arra járó, sőt, azzal is,
amit nem, miközben görbe esték, táncos
mulatságok, duhajkodások, vagy éppen
kellemes, szolid beszélgetések, kulturális
barangolások, önfeledt, ábrándozó séták,
régi és új barátságok festői díszlete volt
ez a hely – ám ragyogó templomai
és antik romjai mellett a legszebb
érzelmekre is ő tanított meg végleg.
Te, Itt és Most. Ennyi élet, emlék, öröm,
fájdalom és küzdelem, és ennyi megálló
után nem is tudom már, tovább kell-e
még mennem, vagy lehorgonyozzam
nyughatatlan hadi gályámat, így, hogy
találtam egy kikötőt, egy végállomást,
egy végtelen, örökös pályaudvart, ami
szállást és kosztot kínál fel lelkemnek,
de talán ezt már régen eldöntöttem,
hiszen bármerre is jártam a világban,
bármilyen várost vagy földet láttam:
a jegyet már régen megvettem. Csak
nem tudtam még, hogy hosszú utam
a te szívedig szól, és a GPS-navigáció
is veled fejeződik be majd egy napon.
2018. december 18.
