Az egyik legszebb és legsokszínűbb évszak az ősz. A napok rövidülnek, a hőmérséklet csökken és a lombhullató fák lombjai zöldről vibráló sárgává-pirossá színeződnek, majd lehullanak. Az ősz egyfajta keserédes átmenet a meleg, nyugodt nyárból, az esős, kiszámíthatatlanabb hűvösbe. Ettől függetlenül sokunk kedvence, van benne valami gazdagság, szépség, szomorkás elmúlás.
Egy biztos: az ősz sokszínű és sokunknak sokféle lehet. Minden bizonnyal ezek az érzelmek ihlették meg költőinket is. Kezdjük el közösen az őszt, a sziporkázós túrákat, az ágyba bújós, teázós napokat! Forró teád mellé ajánljuk a következő öt csodás magyar verset – az őszről.
Ady Endre: Párisban járt az ősz
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
Hallgassuk meg a verset Csernák János előadásában:
A Párisban járt az Ősz című vers 1906-ban íródott Párizsban. Ady még csupán 29 éves volt, mégis sokat elmélkedett a halálon, mert egy súlyos betegségben szenvedett, amin kicsapongó, önpusztító életvitele sem segített. A verset a fénylő, játékos párizsi boldog, meleg nyár ihlette.
Móra Ferenc: A cinege cipője
Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.
Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.
Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.
Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagy uraknak varrja.
Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!
Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.
Csak a cinegének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.
Keresi, kutatja,
repül gallyrul gallyra:
„Kis cipőt, kis cipőt!” –
egyre csak azt hajtja.
A cinege cipője az egyik olyan vers, amit sok gyerek az egyik legelsők között tanul meg. Nem csupán könnyen tanulható, hanem szórakoztató, tanító, nevelő szándékú gondolatokat is tartalmaz. A kicsiket a madarak megismerésére és szeretetére is taníthatja. Azonban az igazi mögöttes, mély gondolatok talán az alábbi előadásból hangzanak ki leginkább.
Hallgassuk meg a verset Eke Angéla előadásában:
Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra…
Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.
Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.
Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –
Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.
Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.
A vers egy magánéleti idilli képpel indít. A költő egy hétköznapi helyzetet mutat be belső monológként. A vers nem kifejezetten szerelmes vers, hanem sokkal inkább a létezésről szól. Valószínűleg hattyúdalnak (halál előtt alkotott utolsó mű) készült, mert habár nem ez Petőfi utolsó verse, de 1848 végén a frontra készült katonaszolgálatra. Az Itt van az ősz, itt van ujra… nem Petőfi egyetlen őszi verse. Érdemes elolvasni az Ősz elején, a Szeptember végén vagy a Beszél a fákkal a bús őszi szél című költeményeket is.
Hallgassuk meg a verset egy modern feldolgozásként, a Kávészünet zenekartól:
Zelk Zoltán: Nyár és tél között
Nyár és tél között úgy vándorol
Október, November,
mint a poros országúton
két szomorú ember.
Kertek, lankák körül jönnek,
mennek havas tájra,
búsan integet utánuk
egy kopár fa ága.
Mint rossz gyerek, a szél őket
sárral megdobálja,
utánuk fut, ruhájukat
s hajukat cibálja.
Nyár mögöttük, tél előttük,
néha meg-megállnak
s búcsút intenek a hervadt,
búslakodó tájnak.
Zelk Zoltán költőnk, prózaírónk gyermekverseiról és meséiről is nevezetes volt. Ha megfigyeljük Zelk gyermekverseit azt láthatjuk, hogy a legfőbb mondanivalója abban nyilvánul meg, hogy a gyermek sosem akar gyermek maradni – fel akar nőni. Nem csak látni, hanem érezni, mi több ismerni akarja a világot, amelyet persze felnőttként sem élhetünk meg teljesen. Ez adja a gyermek-felnőtt viszony konfliktusait is verseiben.
Babits Mihály: Ősz és tavasz között
Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.
Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,
mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: „Paplan alá! Hajjcsi!”
Óh jaj, meg kel halni, meg kell halni!
Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az újra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen…
Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek…
Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki…
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.
Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni…
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Az Ősz és tavasz között című vers témája az elmúlással, a halállal való nyers szembenézés. Babits fő kérdésként keresi arra a választ, hogy miként is “kell” meghalni. A költő nem csupán általánosságban ír a halálról, hanem arról, hogy ő miként néz szembe vele. A verset ötvenes évei közepén írta, amikor halálos betegsége végett már érezte a halál fenyegető közelségét.
Az imént bemutatott őszi témájú verseken elmélázva érezhetjük és érthetjük is, hogy az ősz miért is a legérzelemdúsabb évszak. Az ősz fő ünnepei is az elmúláshoz kapcsolódnak, tehát nem csoda, hogy költőinket is megihlette az ősz maga.
Neked melyik a kedvenc őszi versed? Akár kortárs költőktől? Írd meg nekünk üzenetben!
