Végignyúlik a színes, tömbökbe rendezett óriás, magába fogadva a két lábon járó egzisztenciát. Ő már nem az a kísérleti példány, mint dunaújvárosi vagy mint óbudai elődje, ő a modern lakhatásnak tudatosan előkészített és alkalmazott produktuma. A sokadik leszármazott, akibe a dolgozó lelkek a regenerálódás reményében hazajárnak. Valóságos kaptárrá válik a hús-vér emberek hatására. Mint roppant szerkezetet a körülötte elhelyezkedő kisebb-nagyobb testvérek közrefogják, a maga szilárd hűségével pedig viszonozza a gesztust. A hasábszerű, szögletes épületek így olvadnak egybe és válnak végül lakóteleppé. Ebben az előre legyártott, vasbeton elemekből megépülő közösségben foglalja el kitüntetett helyét a tíz emeletes monstrum. Tudása szerint menedéket, míg legjobb tudása szerint otthont nyújt. Anyagukban, méreteikben, valamint kialakításukban a korai kolosszusok fejletlenebbek voltak ugyan, de abban nem különböztek jelenlegi örököseiktől, hogy a gazdaságosság és a legalapvetőbb komfort érdekében a lakásoknak egy élhetőbb alternatíváját kínálták. Az akkor még öntött-vegyes technikával készült teremtményeket fokozatosan felváltották a nagyüzemi gyártások során kihordott újszülöttek, a panelek. Én is laktam egyben éveken át. Pont a fentebb említett óriásnak linóleummal kibélelt gyomrában. Etele út 2.
Benne élni nyilván más, mint kívülről rátekinteni annak szándéka szerint, hogy meglessük – akár a voyeurizmus igényével fellépve – a benne lakók rutinszerű mindennapjait, azonban mind a kettő tapasztalat egyazon revelatív felismeréshez vezet. Mégpedig ahhoz, hogy a blokkokba szerveződő idegen közösség ösztönösen a közös idegenség felé tart, abba burkolózik. A megtévesztésig hasonló, egyforma lépcsőházak, illetve számozott ajtók rendszerében mindenki elfoglalja saját zegzugos territóriumát. A lakást, mely csak az övé, amely kizár és elszeparál. De az épületnek egészétől, a közösségi terektől nem lehet egykönnyen mentesülni. A lift, a pince mint tároló helyiség, továbbá a lépcsőfordulók mind közös használatra lettek tervezve. A csövek, melyek a ház erezeteként futnak végig a falban, mindenkihez eljutnak és eljuttatnak. Bizonyos területek, komponensek tehát joggal megilletik az összes lakót, mégis a kimondatlan távolságtartás uralkodik az épületnek ezen részeiben. A tudat, hogy azzal kell osztozni a liften, aki adott esetben egy másik emeleten száll majd ki vagy be, ám ezt leszámítva teljesen ismeretlen a számunkra, különös feszélyezettséggel tölt el bennünket. Menekülni kívánunk a kulccsal zárható, szuverén biztonságba. A külvilágnak némely része ilyenformán kint reked ugyan, de a válaszfalakon keresztül a hangok átszüremlenek, sőt olykor betörnek, ez pedig kikényszeríti azt a fokozott érzékszervi aktivitást, melyet legszívesebben pihentetnénk, nyugalmi állapotban tartanánk. A fenyegetettség teszi tiszteletét nálunk, az látogat meg minket. Kafka életművének utolsó, befejezetlen elbeszélésében is ez az érzet dominálja a hangulatot. A lény, melynek földalatti odújába behatol az idegen forrásból érkező nem dekódolható zaj, szembesül a reá váró veszedelem lehetőségével, és ez felborítja addigi stabil pozícióját, megkérdőjelezhetővé válik túlélési stratégiája, döntéshozatalának racionalitása.
Részlet Az ódúból: „[…] túlságosan igénybe vesz a falaimon belül hallható sziszegés. Csakugyan igénybe vesz? Erősbödik, közeledik, de én áttergetődzöm a labirintuson, és idefent vesztegelek a moha alatt, csakugyan úgy fest, mintha már átengedném a házat a sziszegőnek, és kiegyeznék, ha csak itt fent kis nyugalmam volna. A sziszegőnek? Hát új, határozott véleményem van a zörej okáról? Hát a zörej nem az apróságok fúrta járatokból ered? Nem ez a határozott véleményem?” Szintén a szövegből: „Hogyan történt, hogy oly sokáig minden csöndben és szerencsésen folyt le? Ki vezérelte útjukra ellenségeimet, hogy nagy kört írtak le tulajdonom körül? Miért védett oly sokáig a sors, ha most ennyire megrémít?”
Hiába, a közösségnek elidegenítő volta így vagy úgy, de képes behatolni a privát térbe, és megtörni a békét. Erre a válasz egy még defenzívebb reakció. A teljes elfordulás, a saját cellának való abszolút alávetettség. Amennyiben ezt minden lakó megcselekedi vagy elszenvedi, végbemegy a közös idegenség. Ennek jelenségét legkönnyebben úgy vehetjük szemügyre, ha például este az utcafrontról tekintünk a hatalmas panelháznak ablakokkal teli arcába. Emberek egyidőben a közös fedél alatt, osztozva fényen, vízen, melegen, és mégsem tudnak egymásról semmit. És mégsem érdekli őket a másik. Micsoda melankolikus falanszter.