Bizonyos helyeken jól észlelhető szövetséget köt a hátborzongatónak kimerevített állapota, valamint a természetnek rendkívüli nyugalma. A jelenés akkor fedezhető fel, amikor egy félreeső, de a várostól el nem szakított területtel találjuk váratlanul szembe magunkat. Gondoljunk egy elhagyatott kertre, mely régi épületek között húzódik meg. Elkerített flóra és fauna. Lebomlás és újjászületés, virágzás és hervadás. És mindez az embertől teljesen függetlenül következik be, mégis annak megszokott környezetébe ágyazva. Az effajta meghitt, autentikus körforgás idegenül hat akkor, amikor műemlékekké tartósított lakóházak szolgáltatják hozzá a díszletet. Az otthonosságot váltja fel így az érintetlenség.
Olvassunk bele Szomory Dezső Egyszerű történet című novellájába: „Valami kihűlt és elmúlt barátság hangulata terjedt az elhagyott bútorzat és bús növényzet körül. És emberek, akik elszéledtek és asszonyok, akik ellebegtek. És valami különös kert a távolban, amelyik elhervadt.” Csáth Gézának A varázsló kertje című elbeszélésében pedig ezek a sorok kelthetik fel az érdeklődésünket: „ Az utca szűk volt, és körülbelül kétszáz lépés hosszú. Sajátságos! – ilyen házakat, mint itt, sohase láttam a városban.” Vagy: „Kábító virágillat csapott meg. A kerítés megett kert volt; nem nagyobb, mint egy kis szoba. A talaja körülbelül a derekunk magasságáig fel volt töltve. És tele az egész kert virággal. […] Sajátos növényvilág tenyészett itt.” Illetve: „Vagy négy percig némán bámultuk ezt a tíz négyszögméternyi kis csodabirodalmat.”
Az életnek Janus-arcú misztikuma, változékony mivoltának pillanatisága csupán a szemlélődés során érhető tetten. Egyszer a halódás megörökített képe, másszor a vitalitásnak harmonikus jelenete. Mind a kettőhöz köze van a megfigyelőnek, de csak annyira, hogy általuk tapasztalja meg kívülálló szerepét. Az első szövegbeli idézet szerint a látványra tett reakció a spleenben jut érvényre, míg a másik kiragadott részlet alapján a meglepettségben.
A lelassult pusztulásra, illetve az egymásból sarjadó tobzódásra, a vihar előtti csendre, vagy éppen a vihar utáni burjánzó hegemóniára, tehát arra, ahogyan a természet alakítja a maga rendszerét, máshogyan reagálni nem is lehet. Szenvtelenül bemutatja intim stádiumait, melyek esetében az építő erővel megáldott, mindenre jogot formáló ember nem tudja kinyilvánítani akaratát. Ennek felismerése ösztönös elfordulással, idegenséggel, sőt félelemmel töltheti el azt, aki a megadásnak felemelő gyakorlatát nem sajátította el kellő tudatossággal.
A Frankel Leó úton található az egykori, jelenleg gazdátlan Népgőzfürdő épülete, és a környezetének szerves részét képező sejtelmes Malom-tó. Az arra tévedő járókelők nem tulajdonítanak számára nagyobb jelentőséget. Pedig, ha keresztülnéznének az edzett üveglapokon, melyek a tavat és a szárazföldet választják el a nyilvános, mindenki számára hozzáférhető oldaltól, rögtön érzékelnék az idilli látványnak elemi distanciáját. Az üresen álló épület, a sötéten tátogó víz, a felszínt beborító mozdulatlan vízililiomoknak igéző levelei, továbbá a meghajlott fűzfa, mint a szenvedésnek szimbóluma egyaránt a tájnak ősi, látszólagosan megcsillapodott arcát fordítja az avatatlanok felé, akiket nem árt emlékeztetni az apollóni mellett a dionüszoszira, az eszményi békét feltételező kiszámíthatatlan szeszélyre. Talán a könnyűbúvárok értik egyedül azt a fenséges önkényt, mely az elzárt természetben munkál. Alámerülnek, hogy adózzanak a tó alatt rejlő Molnár János-barlang monumentális tereinek. Halandóként járulni tehát a víznek roppant, mozdulatlan tömege elé okot ad arra, hogy féljük azt, ami felettünk áll, még akkor is, ha rezdüléseit átmenetileg a saját maga őrizete alatt tartja
