A vizslató szemek leszabadulnak a föld alá, ahol a mesterséges fények és a sötétség kontrasztja várja őket nap mint nap. Látják, de igazából nem veszik észre az örök világtalant, aki türelmesen vár rájuk. Szerényen ül márvány talapzatán, bronzból megmunkálva, előtte pedig hűséges, mozdulatlan kutyája. Peronok fogják közre őket, kiszámított időrend szerint közlekedő metrószerelvények suhannak el mellettük. Ám az idegen és négylábú társa ugyanúgy, ugyanott mindig. Egy irányba néz mindkettő, pontosan a fáradhatatlan mozgólépcsők felé, melyek összekötik a felszínt az alvilággal. A férfinak valaha bot volt a kezében, de azt a tiszta lelkű polgárok ellopták tőle, így nincs mibe kapaszkodnia. Bot nélküli üres keze azonban egészen más értelmezést enged meg személyének. Tekintete akár a sötét alagút. Látszólag sehova nem tartó, mégis konkrét, csalhatatlan iránya van. Mit sejtet ekként, időbe és térbe belesimultan, a kifosztott és vak Teiresias szobra? Aki a Kossuth Lajos térről ereszkedik alá a metró földalatti szférájába, elkerülhetetlenül szembe találja magát a jós kimerevített, sugalmazó mozdulatával: „előre!” A kinyújtott kar emellett mintha a szintek közötti átjárásnak lehetőségére is felhívná a figyelmet: „tessék kérem, fel is út le is út.” A szoboregyüttes központi alakjának jelenvalóságában egyszerre jut érvényre a látnok és valamelyest az őr. Előbbi a kimondatlan, ám érezhető rendeltetés okán pozícionál, utóbbi udvariasan, a transzcendens titkot őrizve kínálja fel a választás jogát, azaz, hogy feljuthatsz a napvilágra a mechanikus lajtorján, de akár lent is maradhatsz és folytathatod az utad tovább.
Nem annyira különös, hogy e két titulus együttesen tárul fel, hiszen a jós és az őr is kívülállóságra van ítélve. A kívülállóság pedig a magánnyal párosul. Gondoljunk az Oidipussal való heves szóváltásra, melyben a király végül megelégelve Teiresias talányos beszédét azt mondja: „Vezessétek csak! – Nagyon is terhemre vagy. Ha elmentél legalább többet nem gyötörsz.” Erre a válasz: „Megyek, de előbb halljad, amiért jöttem. Én nem rettegek arcodtól. Rajtam nincs erőd.” A függetlenségből megképződő, autonóm magánynak kinyilatkoztatása ez. Olyan önállóság, melyen nem fog földi hatalom. A másik típusú kívülállóság a sorsból eredeztethető. Idézzük fel Atlaszt, kinek büntetésül teljesen egyedül, magányban kellett tartania vállán az égboltot, őriznie annak sérthetetlenségét. Micsoda roppant feladat szüntelenül és észrevétlenül őrködni úgy, hogy ez másoknak ne legyen szembetűnő. A magánynak e kettő változata együttesen determinálja a szobor lényegiségét.
Ami a mai mindennapokra való reflektáltságot illeti, a kutya jelenléte az, mely az alkotást átülteti egy szociálisan legitimált, modernebb környezetbe. A vakvezető hasznos társa és eszköze a látássérült embernek, akárcsak a bot, amely – mint már említésre került –, el lett lopva. Azonban így, mivel a vakságnak egyik szimbóluma nincs jelen, az állat az egyszerű ”ott levésében” okafogyottá válik, legalábbis kevésbé hozza aktivitásba a társadalomnak szociálisan érzékeny receptorait. Ebben a formában a kutya nem képes hivatkozási pontként szolgálni, nem tudja a vakok hátrányos helyzetére felhívni a figyelmet. Természetesen, ha valóban sikerül szemügyre vennünk a szoboregyüttest és kibogarásznunk a plakettről, hogy kit is ábrázol a képzőművészeti alkotás, kigyullad a fény. Csakhogy az információ, miszerint Teiresiasról van szó, zavart képez a megkonstruált pillanatban, hiszen Teiresiasnak nem volt kutyája. Érdekes tehát, hogy az asszociatív eljárás miként társítja a mitologikus vonatkozást a tömegközlekedésben használt piktogrammal. Ez már – ha úgy tetszik – a művészi szabadság privilégiuma.
A világtalan próféta mindenesetre ott ül kitartó, statikus nyugalomban. Enigmatikus csönd árad belőle, mely beleveszik a járókelők váltakozó forgatagába. Talán, ha meg tudna szólalni, maga utasítaná vissza a leírtakat azon intelem szerint, mely figyelmeztet a vizsgálódás kártékonyságára. Egy nagyítónak a lencséje, ha sokat időzik el egy-egy ponton, bizonyosan fel fog tárni fontos részleteket, de arra is képes, hogy felégesse az igazságot.
Borítókép: http://olah-matyas-laszlo.hu