A Nehru parton ülök. Egyedül. A fűben. Miközben a meleg szellő dobálja a hajamat, és a cigarettám egyre csak ég, belém hasít egy gondolat.
Hogy tűnt el másfél év? Másfél éve élek Budapesten, és az izzó gyűlölet megszelídült. Átalakult. Egy olyan haverom lett a város, akit nem hívok fel, ha bajban vagyok, de szívesen látom, ha jó kedvem van. Ha kikapcsolódnék. Ha kell valaki, aki mindig meglep. Ha szeretnék új dolgokat felfedezni.
Másfél éve élek Budapesten, és az eleinte egy emberből álló hátország óriásira duzzadt. Olyan emberekkel lettem jóba, akikkel előtte csak köszönőviszonyban voltam. A kezdeti nehézségek után már nem éreztem magam annyira egyedül. Mindig volt kit hívnom, mindig van kivel lennem. Ha viszont magányra vágyom, azt is megkapom.
Másfél éve élek Budapesten. Nagyot szívok a cigarettámból, és tovább nosztalgiázom. Már elvisz a lábam a jól ismert helyekre. Már nem nyitok Google Mapset minden cím hallatán, már jól azonosítok helyeket, akár csak hallás alapján. Már mondhatni, hogy itthon vagyok.
Milyen érdekes kifejezés az itthon. Van egyfajta melegsége, egy biztonságot adó érzete, ami azt sugallja, hogy jó helyen vagy a világban. Ott és akkor ott kell lenned.
Soha nem fogom elfelejteni, amikor 2018 októberében, miután megkaptam a munkát, közölték, hogy ez bizony azzal jár, hogy oda is kell költözzek a fővárosba. Hiába végtelenül rugalmas a kommunikációs munkakör, igenis kell az, hogy ott legyek. Hogy együtt dobbanjak, lélegezzek a várossal, hogy ott legyek mindenhol. Hogy ne egy kívülálló legyek a szervezetnél, hanem egy vele. És a szervezet bizony Budapesttel is egy. Szóval, míg görgetem magamban ezt a gondolatot az jut eszembe, hogy akkor tulajdonképpen már Budapesttel is egy vagyok. Nem egy vagyok az itt lakó 1,752 millió emberből, hanem egy vagyok magával az 1,752 milliót befogadó várossal.
A Nehru parton sokan jönnek-mennek. Néhányan furán néznek rám, ahogy mezítláb ülök a fűben, laptoppal az ölemben, de a legtöbben rám se hegyelnek. (mennyire szabolcsi kifejezés ez is. Azt jelenti, ügyet sem vetnek rám.) Nekem pedig azon jár az eszem, hogy én, a kisvárosi lány, aki Szabolcs
megye szívében azt az ígéretet tette saját magának, hogy soha nem fog a fővárosban élni, lám, itt ül a Duna mellett, hagyja, hogy a pesti szél játsszon a hajával, és egy Budapest főtémakörű lapnak írja a
cikkét.
Erre mondta a nagymamám mindig azt: „Nem tudhatod Ecike, mit hoz majd az élet!”
Tényleg nem tudhatom. Az életem folyamatosan olyan fordulatot vesz, amiket a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Például, hogy egyszer a Nehru parton ülök majd, a lengedező meleg szellőben, és cikket írok a Budapesternek.
Mi ebből a hosszú katyvaszból a tanulság? Egyszerű: soha ne hidd, hogy az életed egy eleve elrendelt történet. Mindig higgy a meglepetésben, a váratlan fordulatokban, és fogadd el a veled szembejövő lehetőségeket. Ettől lesz az élet, az, ami: élet. Akár a Nehru parton, akár máshol.
