Mint egy makulátlan heg, úgy világlik ki a ház az utcából. Az épület a fájdalom tiszta lenyomata, és egyben őszinte kordokumentum is. Nem látszik meg rajta a renoválásnak szándéka, az óvásnak szent gesztusa, annál inkább az időnek amortizáló munkája. Ez azt feltételezi, hogy a külső hatásként fellépő elhasználódásra nem érkezett kellő reakció, nem történt minőségi beavatkozás. Az emberi kezektől származtatott gondviselés hiányát szenvedi el tehát magán a ház. Nem csoda, hogy ez a magárahagyottság, ez az elárvult állapot egyenesen kitüremkedik az újépítésűek egységes teréből, akár egy eltakarhatatlan forradás. Ám a látvány ennél sokkal többet ígér. Aszerint, hogy szembetűnővé válik az enyészetnek vakolatban megbúvó szorgoskodása, azaz a romlásnak előrehaladott stádiuma, a környezet kibillen megkonstruált nyugalmából. Legalábbis azt érezhetjük, hogy az építmény nem illik az adott képbe, mondhatni torzítja azt. Ugyanakkor paradox módon éppen azáltal, hogy az épület előidézi az elidegenítő viszonyt önnön lényegisége és az őt körülvevők között, rá kell jönnünk, hogy pont a ház az, mely eredetétől fogva jó helyen van, mely korokon átívelő állandósága miatt hitelesebben van jelen, mint modernebb társai.
Az oldalfalon szerényen függ puritán küllemével a kötelességből kihelyezett emléktábla. Valamivel alatta fehér krétával odavetett név, születési és halálozási évszám. Habár formabeli hasonlóság nem fedezhető fel a megemlékezésnek e két műveletében, valamiben tagadhatatlanul azonosak. Méghozzá abban, hogy mind a kettő az erre érdemes személyt idézi és örökíti meg. Halász Gábort és csakis Őt. A Nyugat folyóiratnak becses esszéista nemzedékéhez tartozott Halász, akárcsak szellemi-lelki jó barátai: Szerb Antal, valamint Cs. Szabó László. A fiatal esszéírót, aki egy ízben volt páratlan felkészültségű irodalomtörténész, továbbá az Országos Széchenyi Könyvtár legendásan nagy tudású munkatársa is, Balfon érte a halál 1945-ben. Tragédia, melyet a nyilas rémuralom, illetve a magyar keretlegényeknek ártó ténykedése termelt ki. A Selmeci utca 25 szám alatti lakhelyére tehát, ahol harminc évig élt, soha nem térhetett vissza. Nem úgy szelleme, mely a mementókon keresztül folyamatos jelenlétet táplál mind a mai napig.
A megidézésnek módozataiban megbújó reflexió, az egymás felé tartó, egymásba visszavezethető elemek különös emlék-konstrukciót hoznak létre. Az effajta dinamikus szerkezet a bevésődésnek nyomait hordozza magán. Az emléktábla rögzítése azzal jár ugyanis, hogy azt az épületbe integrálják, más szóval a részévé teszik. A falat, mint egységes felszínt felsértik annak reményében, hogy a beillesztett, idegen objektum immár ahhoz tartozóként érvényre juttassa az emlékezésnek maradandóságát. A Halász Gábornak állítatott tábla azonban nem csupán a múltnak töredékét eleveníti föl. Arra is figyelmeztet egyúttal, hogy az eredeti emléktábla eltűnt. Ezen információval idéződik meg az első arra a helyre, ahol most hivatalosan a második áll. A fentebb említett, krétával készített felirat is ennek tudatában válik indokolttá. Akkor jelenhetett meg, mikor az eredeti tábla már nem volt elérhető, de még az új sem töltötte be a megüresedett pozíciót. Annyira számíthatott valakinek, hogy a figyelem felhívása végett feljegyezze az irodalmár legfontosabb adatait, hogy az írásnak örökítő aktusával szó szerint belevéste azokat a falba. Annak a háznak a hámrétegébe, amely saját jogán a történelem egy sajgó darabjaként domborodik ki a szűk mellékutcából. Egy ösztönösen egyedi, valamint egy polgárian sematikus megidézési eljárás mutat vissza így az ős megemlékezésnek volt tárgyára, illetve az áldozatnak egykori, szimbolikus életterére.
Hogy lehetőségünk van valakit különféle anyagokba írottan megőrizni a rá történő visszapillantás kívánalmából, identitásának felelevenítése céljából, az valahogy olyan magától értetődőnek hat. Hogy Halász Gábort sokakkal együtt, még akkor, életében nem sikerült relikviaként átmenekíteni egy humánusabb világba, és hogy halála után egy névtelen tömegsírba kellet kerülnie, nos, ez a legfinomabban szólva is felfoghatatlan.
